Vágytam én már sok mindenre...

Vágytam én már sok mindenre. De rá kellett jönnöm, nincs annál erősebb vágy, mint amikor a másik közelségére vágyunk.

Amikor úgy vágyunk a másik közelségére, hogy az nem lehet mellettünk, amikor vágyakozásunk kielégíthetetlen, vágyunk tárgya elérhetetlen.

Ettől kezdve elindul az ördögi kör, a gyötrő láncreakció, amiből képtelenség kiszállni, hiszen az ösztön a mozgatórugója.

Elindul a játék, az a kínzó játék, amit férfi és nő ösztönösen játszik egymással.

A játék, amely során nem is a másik testét kívánod, hanem a lényét.

Minden porcikáddal kívánod a látványát, ami talán messze van a tökéletestől, de számodra a mindent jelenti.

Kívánod a hangját, aminek érzékelésére a körülötted zajló világban megáll az idő, és a te saját hangod is átváltozik.

Idegen lesz, olyan, mintha nem is te volnál.

Pedig ez a hang vagy csak te igazán.

Mert minden, ami eddig volt, megszűnt létezni.

Minden, ami eddig volt, a föld nyelte el.

Minden, ami eddig szépnek tűnt, elveszítette szépségét.

És értetlenül állsz ebben az idegen világban, mert egyszerűen nem találod a helyedet.

Nélküle nem találod a helyedet. Mert a te helyed ott van, mellette.